Görögországba mentünk-III, befejező rész: Bulgária-kép itt is van

Bulgária minden kétséget kizáróan utunk legelkeserítőbb, legmegdöbbentőbb, és legútálatosabb része volt.
Ennyi szerpentin nincs is ezen a bolygón,amit ott megmásztunk...utasként rosszul viselem, sofőrként is. Utasként a gyomrom adja fel, bár egyre jobban bírom, most pl. csak hányingerig jutottam el, de se fejfájás, se róka koma :)
Sofőrként az agyam nem bírja. Az hogy nem látom előre mi jön, és ki jön, és nem tudom kezelni az autót sem, úgy hogy kéne. Egy helyes kanyarban fölfelé megálltam, és Tom vette át a helyem. Inkább hányok, mint vezetek :)
Szófiáig úgy nagyon nem akadt gondunk. Vagy ha akadt is, Szófia nyújtotta élmények felülírták azt. Szófia főváros ugye. Ugye? Legalábbis többen állítják. Mi nem mentünk be a városba, csak a perem részein autóztunk. Márha a haladás nem feltétele az autózásnak...mert többet álltunk,mint haladtunk. Legalább volt időnk kiélvezni az időutazás minden percét. Szófia úgy néz ki, mint Budapest a háború utáni képeken. Romos házak, elhanyagolt zöld részek, pocsék utak, 1000 éves villamos, pusztulás mindenhol.
Miközben igyekeztünk a Thesszalonikiba vezető útra, dugóba kerültünk. Kettőbe is. Az első még a városban, csak 2méter/ fél óra tempóban lehetett haladást színlelni. Azt mondtuk belefér, dél van, csúcsidő és ez egy nagyváros mégiscsak.
Mikor itt véget ért szenvedésünk, lekanyarodtunk az utunkra. Élveztük, hogy lehet vágtatni 50el, mikor is megálljt vezényeltek újra. Araszolás. Mi a bánat lehet már megint? Mindenki a Görögökhöz meg? Egy jó fél óra után tárult elénk egy kanyar, ahol az előttünk dekkoló autósor pár km-re rúgott, és amíg elláttunk autók. Ugye mondanom se kell, hogy a Romániai móka után ettől nem lettünk vidámabbak. Ahogy haladt előre az idő, úgy nem fogyott az út. Itt éreztem először dühöt. Én már meg nem mondom, mennyit ültünk dugóban,mire kiderült mi is van. Az van, hogy az utat,amin fel lehet hajtani a Thesszaloniki felé vezető útra, felszedték,mert itt is Európa épül...
Egyetlen irányba engedtek a hatóságiak: Athén. Hát ez annyira nem jó nekünk,semmi gond, megfordulunk,biztosan lehet felhajtani máshol is megkeressük.
Az első kijárón ki, és forog. Gps vezetett minket. Vissza a lezárásba, és Athén felé. Megint ki, megint forog. Most megtörtük az utat Gpskénél, hogy nehogy megint arra akarjon menni. De mit neki zászlócska,csakazaértis...megint forog. Ok. Hát legyen. Tom újra és újra megadott neki új pontokat,amiket érintenie kell. Ebből lett újratervezés, fordulj vissza, és menjél már,mert attól, hogy nincs út, még arra kell menned!Ezt pár órán át játszottuk. Itt sírtam el magam először. Szerintem Tom sem állt tőle messze. A Toróniba érkezés idejét a Gps egyre távolabbra számolta, már éjjel 10nél jártunk....délután 3 volt épp. Mennyei Atyácskának végtelen hálás vagyok, amiért Tom a férjem. Lankadatlanul adta meg az új érintési pontokat, és pörgött forgott az autóval. Mindenhol jártunk: zsákutca,földút, sikátor,  putri,lezárt terület, magánterület. Tom kitalálta, hogy 40 km-es kerülővel van egy átkötő út. Visszamentünk az Athén felé vezető útra, át az építkezési dugón újra, és kihajtottunk másik irányba. Itt párszor kellett csak megfordulni, mert nem volt egyértelmű a GPS jelzése. Aki ezeket a szoftvereket írja, remélem jó sokat használja.
Út közben személyiségen fejlődött sokat. Kicsit morogtam, de nem szitkozódtam. Először dühös voltam, aztán elkeseredett,aztán csalódott, beletörődött, végül már nem érdekelt hol vagyunk és mikor érünk oda. Az éhségem közben feladta a küzdelmet, és elmúlt. Kezdtem látni a szép tájat. Tényleg szép. Tommal jól megbeszéltük, hogy ha hajlandóak lennénk újra betenni a lábunkat a Balkánra, ezt biztosan megnéznénk jobban. De nem vagyunk hajlandóak. Végül megtaláltuk az utat, átkötöttünk, és száguldottunk. Itt újra én vezettem, Tom érthető módon teljesen elfáradt. Én is, pedig nem is vezettem az utóbbi 6 órában. Az autópályának hívott útjuk nem több sima főútnál,hiába az osztott pálya. Legtöbb helyen 60as korlátozás él, ahol 80 al lehetett menni, nagyon boldog voltam.
Nagy nehezen elértük a határt. Itt sírtam el magam másodszor. A határosoknak könnyes szemmel adtam át az okmányokat,hangom elment, így csak elsuttogni tudtam az kaliszpera-oríszte-evharisztó poli-ja szasz-( jó napot-parancsoljon-köszönöm szépen-viszont látásra)szavakat és a Görögöknél a valódi autópályán száguldottam 100al. Én még ennyire nem örültem a Görög határnak ! Minden évben elérzékenyülök, és könnyezem, hogy itt lehetek, de most sírtam az örömtől. Percekig alig láttam az utat. Átértem lelkem otthonába, és már minden rendben volt. Eltöltött a boldogság és az érzés, hogy : Köszönöm Istenem, hogy haza jöhettem újra :) A világ megszépült és boldog voltam. Civilizáció, utak, táblák!!!! Pikk pakk eltaláltunk Toroniba, egy cm-t sem tévedtünk el. Egy pihenő után újra Tom vezetett, én pedig élveztem a látványt, amiért bármit megtennék, hogy láthassam.

Összességében 1340 km volt az út a pörgés forgással együtt, ja és nem volt közben pihenőnk, leszámítva 3-4 pisi szünetet és 2 pogácsázást.
Időben 28 óra....
....no komment Balkán....